Egy éjjel egy városi busz tetején találtam magamat. Nem tudtam, hogy jutottam oda. A hátsó ülést foglaltam el, és úgy éreztem, hogy valami kényelmetlen tárgyon ülök. Felfedeztem, hogy az egy kis fekete könyv. Mikor leszálltam a buszról, magammal vittem a lakásomra. Később felfedeztem, hogy a könyv egy Szent Biblia. Nem volt szándékomban olvasni, de valami indított, hogy betegyem a szekrényem fiókjába. Nem tudtam, hogy hat hónap múlva lapozni fogok ebben a kis könyvben, hogy szabadulást találjak a megkötözöttségemből. Kétségbeesett lettem. Attól a perctől fogva, hogy felébredtem, amikor aggodalomtól űzött testem kábulatba esett, talán két-három nappal később, teljesen elfoglalt annak a kieszelése, hogy mily módon elégítsem ki olthatatlan sóvárgásomat a drog iránt. Állandósult nálam az az ijesztő tény, mely arra irányult, hogy a tű meghozza a feloldódást minden megoldatlan problémámra. Úgy egy óráig a jó érzés állapotában voltam, aztán újra visszatértek a tünetek és újra azon kellett gondolkodnom, hogyan szerezzek pénzt újabb csomag fehér porra. A körforgás állandó és kérlelhetetlen volt. Úgy látszott, nincs több remény a szabadulásra. 1965-ben egy vasárnap reggel elmentem hazulról, hogy felkeressem Campbellt, a neppert, aki korombeli narkós társ volt. Normális körülmények között a narkós és a nepper közötti viszony rövid, rejtett találkozás szokott lenni, vevő és eladó kicseréli a kis celofánba burkolt csomagot. De én régóta ismertem Campbellt és barátok voltunk. Az utcán támolyogtam betegen, hányingerrel küzdve, és lelkemben segítségért sírtam. Többször meg kellett állnom és az épületek falához támaszkodnom pihenni, míg a rosszullét elmúlik és tovább támolyoghatok. Úgy láttam, engem kivéve mindenki boldog. Campbellel a házuknál találkoztam. Hé, Nick – mondta. Tudod mit? Egy hölgy jött az Angelus templomba és Istenről fog beszélni. Én már voltam a szolgálatain. Azt hiszem, ő meg tud minket szabadítani. Tudod, nekem nem jól jön, mert te vagy a legjobb vevőm. De, Nick, te meg fogsz halni, ha így megy tovább. Menjünk hát! Oké? Talán imádkozik értünk, és el tudjuk hagyni a "szokást". Nem tetszett a bolondozása. Kidobtam a pénzemet az asztalra és rávetettem magam a csomagra és kiráztam belőle a heroint. Campbell érezte, hogy mennyire elkeseredett vagyok, és gyorsan elkészítette a port és az eszközöket, amik szükségesek voltak a fixhez. Szinte őrjöngő ujjakkal téptem fel a csomagot és a tartalmát egy kanálba szórtam. Egy csepegtetővel kevés vizet kevertem a porhoz. Campbell gyufát tartott a kanál alá, míg a por felolvadt. Gyorsan kötést csavartam a felső karom köré az övemből. A könyököm nagyvénája tisztán látható lett. Akkor vettem az injekciós tűt és megtöltöttem a kanál tartalmával. Lassan, nagyon lassan. A tiszta folyadékot a fémtű végébe nyomtam és belepréseltem a vénába, hogy a véráramba jusson. Közvetlen ezután megkönnyebbült nyugalmat éreztem és békesség szállt rám. A remegésem abbamaradt és hátradőlve cigarettára gyújtottam. Hosszú ideig ültem ott a narkósok szokott hajlott testtartásában, mint aki egy időre megkönnyebbült. No, pajtás – mondtam végül. Mit is mondtál arról a női prédikátorról? No igen – szólt Campbell. Voltam néhány összejövetelén. Nagyszerű! Úgy hiszem, az emberek meggyógyultak mindenféle betegségekből. Látnod kell, akkor elhiszed. Fogadok, hogyha rád teszi a kezét, abbahagyod a „szokást”. Akarsz eljönni? Már mindent megpróbáltam, semmi se használt. Az elkeseredéstől képes voltam mindent megpróbálni, még ezt is. És így ezen az estén Campbell és én elmentünk az óriási Angelus Temple karzatára Los Angelesben. Életemben még sohase voltam templomi összejövetelen. Sőt, az evangéliumot se hallottam még. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése