Nick Cadena tulajdonképpen a század csodája. Ma olyan büszke vagyok rá, mert ő az egyike azoknak, akikért az életemet odaszenteltem, hogy az evangéliumot prédikáljam. Nick harminchat éves, egy gépgyárban dolgozik Los Angelesben. Nős, és három kislánya van. 9 éves korában tartóztatták le először, és az ezután következő 15 évet többnyire a börtönben töltötte el. 18 éves korában heroinista lett, s ez a szokás 15 évig tartotta rabságban. Ez a szenvedélye napi száz dollárjába került, mielőtt elvonókúrára ment. (Hideg török: ez orvosság nélküli elvonókúra.) Semmi szép nincs a narkózisban. A kábítószeres narkózis elpusztítja a testet-lelket, és az embert elállatiasítja – beteg, okádó, tolvajjá, állattá teszi. A gang, amelybe 9 éves koromban tartoztam, idősebb fiukból állt. A szüleim keveset tudtak a társaságomról addig, míg már túlságosan késő volt, hogy tegyenek ellene valamit. A csapatomban levő gyerekek legtöbbje valami pirulát szedett, alkoholt ivott, dohányzott és szipózott (ragasztó - új kábítószer). Néhány nappal a 10. születésnapom előtt elfogtak a nyomozók többekkel együtt. Ettől fogva többet voltam börtönben, mint szabadon. Ahogy egyik bűnesetből a másikba estem, úgy másztam a narkotikumok és izgatószerek létráján felfelé. Különféle izgatószerek után eljutottam a marihuánához, mely a heroin bevezetője. A barátaim azt mondták, hogy a heroin jobban kielégíti az embert, mint a többi gyengébb drog. Az altatók és a nyugtatók mindig nyomasztó érzést hagynak maguk után. A marihuánánál ugyanez van. Nagymennyiségű szert próbáltam ki, és mindig valami erősebbre sóvárogtam. Mint mondtam, a heroin volt a végső. Három évre ítéltek el a Juvenile Hallban (Lancaster Prison), mert egy 45 kaliberű pisztolyom volt, amit útonállásra használtam. Mikor 18 éves lettem, találtam egy neppert (kábítószer kereskedő), és megvettem az első heroin-injekciót. Narkomániás lettem (függő). Bár csak láttam volna a jövőt, ami úgy mutatkozhatott volna meg előttem, mint egy krimi. Nem tudtam, hogy 15 évig narkomániás leszek, rovom a hideg, nedves utcákat, sóvárogva a tű után szinte halálosan. Még kevésbé tudtam, hogy magányos, kínos órákat töltök a börtönben, ahol a beleim a bordám kalitkájában másznak és szabadulásért sikoltanak, amit csupán kábítószerrel érhetnek el. Nem tudtam, hogy kéregetni fogok, lopni, rabolni, még a saját gyerekeimtől is lopni fogok, hogy elég pénzem legyen a következő injekcióhoz. Ha van a földön pokol, úgy az a kábítószerek világában van. Az utolsó, narkomániás négy év napi 75-100 dollárba került, hogy kielégülést találjak. Majdnem az ötszörösét kellett ennek az összegnek összelopkodnom, hogy az „orgazda” megadja a lopott holmi darabjának 20 centjét. Ez azt jelenti, hagyományosan mondva, hogy az elmúlt négy év alatt közel félmillió dollárt kellett lopnom, hogy fenntartsam a szokásomat. Onnan szereztem, ahonnan tudtam. Loptam lakásokból, néha kirámolva minden ruhát és berendezést. Betörtem üzletekbe, szállítókocsikba, csakhogy elég pénzt tudjak szerezni a következő injekcióhoz. Nem tudom, hányszor várt rám Pauline, a feleségem és három kislányom, hogy hazamenjek végtelen hosszú órák, esetleg napok folyamán. Egy narkomániás mellett nemigen van helye feleségnek és gyermekeknek. A szükségletek normális cselekvése, fizikai élvezetek, még a szex és táplálék normális kielégítése is meghalt a drog által. Ha a narkomániás rövid időre kiemelkedik a mámorból és szembenéz a saját nyomorúságával, egyedüli menekvése az, ha újabb injekciót ad magának, hogy ne érezze a szégyent. Így forog a vég nélküli kör, és mindig rosszabb lesz. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése