Freda Longstaff gyógyulása olyan nevezetes volt, hogy az United Press International (UPI) közölte, tekintettel a csodára. Én nem találkoztam Fredával a gyógyulása előtt, mert a lábának meghosszabbodása a saját otthonában, a hálószobájában történt, nem a „csodaszolgálaton”. Ezt senki se tudja jobban elmondani, mint ő maga.Drága Jézus, kérlek, segítsd meg Billt! Olyan nagyon szükségünk van rá, és annyi baja van! Kérlek, Jézus, nem azt kérem most, hogy gyógyíts meg engem, ha mindjárt meggyógyítod Billt! Ez volt az első igazi imádság, amit életemben imádkoztam, de már végére értünk a türelmünknek. Bill, férjem, 1945-ben Angliában megsebesült. Ez hét évvel ezelőtt volt. Fő rádiós volt a háborúban, és egy légi bevetés során Ramsburyben megsérült a hátán. Ezt akkor nem jelentette, mert nagyon nagy hiány volt az ő szakmabeli emberekben. Állapota a háború után mind rosszabb lett. Most nagyon rossz volt. Az orvos azt mondta, hogy semmit se tud tenni, kivéve, ha megkötözné. Gyorsan közeledett az az idő, mikor élete végéig tolószékhez lesz kötözve. Bill számára az egyedüli vigasztalásnak látszott, hogy állandóan kiropraktikai (orvos szakember „csontkovács”) kezelést kapott. Bill nagy férfi volt, de sokszor sírt, ha járnia kellett, olyan erős fájdalmai voltak. Egyikünk se volt nagyon vallásos. Bill egy szektában nőtt fel Andersonban, Indianaban, én pedig metodista voltam egész életemben. De nemrég kétségbeesve kutattunk valami reális dolog után a lelkiéletünkben. Szellemi éhséget éreztünk. És ez annál intenzívebb volt, mert Bill szenvedett. Én is deformált voltam. Sokkal nyomorékabb, mint Bill. Mindkét csípőm és a gerincem születésemtől fogva elferdült. Hét éves koromban a szüleim kórházba vittek és az orvosok megoperáltak. Mindkét csípőmön korrekciót hajtottak végbe. Járni majd tud – mondták – de mindig deformált lesz. Igazuk volt. A bal csípőm az egyik oldalra csúszott, és ennek következtében a bal térdem minden lépésnél csúnyán kidobta a lábamat. Ennek dacára két gyermekem van, bár az orvos azt mondta, hogy nem szabad lennie. Nem búsulok a saját deformáltságom miatt. Bill miatt aggódom. Hideg, esős reggel volt. Arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Hallottam, amint Bill az anyjához és apjához beszél. Azt akarták, hogy menjünk velük Pittsburghba. Bill lekiáltott a lépcsőn, kérdezve, akarok-e én is velük menni. Ha Audrey vigyáz a gyerekekre, mennék. – Így nagyon hamar útban voltunk Pittsburgh felé, ami 60 mérföldnyire volt. Billy szülei az egész úton nem beszéltek másról, mint Kathrin Kuhlman szolgálatáról, a „csodaszolgálatokról” Pittsburghban. A szemem sarkából Billre néztem. Megszólalt: Odamegyünk? Az apád utánam szintén eljött egy ilyen szolgálatra – mondta Bill mamája ártatlanul – és úgy gondoltuk, te is velünk kívánnál jönni. Bill kinézett az ablakon az állandóan permetező esőre. Gyerünk, papa... kezdte, de meglöktem a könyökömmel. Már túl messzire jöttünk, hogy visszaforduljunk, és láthattam, hogy a szülei szívből kívánják, hogy velük menjünk. Keserves nap volt. Bill apja ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a Carnegie Hallhoz menjünk. Az ajtókat még nem nyitották ki, nem is fogják délután öt előtt. Most reggel nyolc óra volt. Apám, az Isten szerelmére, egész nap itt fogunk rostokolni? – kérdezte Bill kétségbeesetten. De apja makacsul kitartott, és nekünk nem volt mit tennünk ellene. Ha nem jöttünk volna korán, nem kapnánk ülőhelyet. Tudom, de 9 órát... kérdezte Bill. A leghosszabb várakozás volt, amit életemben átéltem. Az eső esett és mindenkinek volt esőkabátja és esernyője. De mivel én alacsonyabb voltam mindenkinél, úgy tűnt, hogy az eső az esernyőkről mind az én hátamra csurgott, meg a nyakamba. A derekam fájt, a lábam ugyancsak. Szegény Billt sajnáltam. Egy ideig a széles, szilárd korláton ült, de hideg és nedves volt, és otthagyta, hogy kedvetlenül a falhoz támaszkodjék. Bill apjának néhány barátja, katolikusok Warwoodból, hozzánk csatlakoztak. Mindenféléről fecsegtek, különösen sokat az esőről. Most már zúzmara esett, és én nagyon kényelmetlenül és nyomorultul éreztem magam. Délre már olyan nagy volt a tolongás, hogy alig bírtuk elviselni. Majdnem laposra nyomtak minket a bejárati kapun. Mivel elsők voltunk, előnyben lettünk volna, ha nem egy akadály előtt lettünk volna. Nagyon keservesen éreztem magam. Mikor végre megnyíltak az ajtók, a tömeg az előcsarnokba sodort minket. Nem lehetett tétováznunk, sem visszafordulni. A tömeg tolt és lökdösött. A középső emeleten szerettünk volna ülni, de a tömeg valahogyan a jobb erkélyre sodort. Nem volt választás: vagy előre megyünk, vagy eltaposnak. Bill apja és az egyik ismerős megfogták Billt a könyökénél és a szó szoros értelmében felvitték a lépcsőn, hogy megmentsék a lökdöséstől. Fantasztikus volt. A szolgálat néhány perccel hat előtt kezdődött. Azonnal elkezdődött az események sorozata. Nem velünk, hanem körülöttünk. Bill nem tudta levenni a szemét egy kis asszonyról, aki néhány székkel tőlünk jobbra ült, és aki erősen reszketett. Próbáltam elterelni a figyelmét, hogy hallgassa miss Kuhlmant, de valahányszor felnéztem rá, mindig azt a szegény asszonyt nézte, aki oly nagyon szeretett volna uralkodni a remegésén. Mi lehet a baja? – suttogta Bill hangosan. Nagyon hangosan, mert a környékünkön mindenki megfordult és minket néztek. Én féltem ránézni az asszonyra. Akkor miss Kuhlman kikiáltotta, hogy valaki meggyógyult a gerincferdüléséből, és ekkor a kis asszonyka felkelt és lement. Láttad? – suttogta Bill hangosan. Reszketett, és most meggyógyult. Nézd. Ott van, lemegy az emelvényre. Többen Billre néztek inkább, mint az asszonyra. De ő csak ott ült, és a szemei akkorák voltak, mint egy csésze. Pszt! – mondtam Billnek, és próbáltam lecsillapítani. De ő csak nézett rám és hitetlenül rázta a fejét. Nem tudom elhinni – morgott. Az, ami mindennél nagyobb hatást tett rám, egy mondás, egy kijelentés volt, amit miss Kuhlman tett: Úgy tűnt, mintha direkt nekem mondta volna: „Semmi sem lehetetlen Istennél!” Ezzel mentem haza, és velem maradt ezután is: Semmi sem lehetetlen Istennél. Ámen!
2018. június 9., szombat
Kathrin Khulman: részlet "Isten most is megteheti" című könyvéből 10. rész
Freda Longstaff gyógyulása olyan nevezetes volt, hogy az United Press International (UPI) közölte, tekintettel a csodára. Én nem találkoztam Fredával a gyógyulása előtt, mert a lábának meghosszabbodása a saját otthonában, a hálószobájában történt, nem a „csodaszolgálaton”. Ezt senki se tudja jobban elmondani, mint ő maga.Drága Jézus, kérlek, segítsd meg Billt! Olyan nagyon szükségünk van rá, és annyi baja van! Kérlek, Jézus, nem azt kérem most, hogy gyógyíts meg engem, ha mindjárt meggyógyítod Billt! Ez volt az első igazi imádság, amit életemben imádkoztam, de már végére értünk a türelmünknek. Bill, férjem, 1945-ben Angliában megsebesült. Ez hét évvel ezelőtt volt. Fő rádiós volt a háborúban, és egy légi bevetés során Ramsburyben megsérült a hátán. Ezt akkor nem jelentette, mert nagyon nagy hiány volt az ő szakmabeli emberekben. Állapota a háború után mind rosszabb lett. Most nagyon rossz volt. Az orvos azt mondta, hogy semmit se tud tenni, kivéve, ha megkötözné. Gyorsan közeledett az az idő, mikor élete végéig tolószékhez lesz kötözve. Bill számára az egyedüli vigasztalásnak látszott, hogy állandóan kiropraktikai (orvos szakember „csontkovács”) kezelést kapott. Bill nagy férfi volt, de sokszor sírt, ha járnia kellett, olyan erős fájdalmai voltak. Egyikünk se volt nagyon vallásos. Bill egy szektában nőtt fel Andersonban, Indianaban, én pedig metodista voltam egész életemben. De nemrég kétségbeesve kutattunk valami reális dolog után a lelkiéletünkben. Szellemi éhséget éreztünk. És ez annál intenzívebb volt, mert Bill szenvedett. Én is deformált voltam. Sokkal nyomorékabb, mint Bill. Mindkét csípőm és a gerincem születésemtől fogva elferdült. Hét éves koromban a szüleim kórházba vittek és az orvosok megoperáltak. Mindkét csípőmön korrekciót hajtottak végbe. Járni majd tud – mondták – de mindig deformált lesz. Igazuk volt. A bal csípőm az egyik oldalra csúszott, és ennek következtében a bal térdem minden lépésnél csúnyán kidobta a lábamat. Ennek dacára két gyermekem van, bár az orvos azt mondta, hogy nem szabad lennie. Nem búsulok a saját deformáltságom miatt. Bill miatt aggódom. Hideg, esős reggel volt. Arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Hallottam, amint Bill az anyjához és apjához beszél. Azt akarták, hogy menjünk velük Pittsburghba. Bill lekiáltott a lépcsőn, kérdezve, akarok-e én is velük menni. Ha Audrey vigyáz a gyerekekre, mennék. – Így nagyon hamar útban voltunk Pittsburgh felé, ami 60 mérföldnyire volt. Billy szülei az egész úton nem beszéltek másról, mint Kathrin Kuhlman szolgálatáról, a „csodaszolgálatokról” Pittsburghban. A szemem sarkából Billre néztem. Megszólalt: Odamegyünk? Az apád utánam szintén eljött egy ilyen szolgálatra – mondta Bill mamája ártatlanul – és úgy gondoltuk, te is velünk kívánnál jönni. Bill kinézett az ablakon az állandóan permetező esőre. Gyerünk, papa... kezdte, de meglöktem a könyökömmel. Már túl messzire jöttünk, hogy visszaforduljunk, és láthattam, hogy a szülei szívből kívánják, hogy velük menjünk. Keserves nap volt. Bill apja ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a Carnegie Hallhoz menjünk. Az ajtókat még nem nyitották ki, nem is fogják délután öt előtt. Most reggel nyolc óra volt. Apám, az Isten szerelmére, egész nap itt fogunk rostokolni? – kérdezte Bill kétségbeesetten. De apja makacsul kitartott, és nekünk nem volt mit tennünk ellene. Ha nem jöttünk volna korán, nem kapnánk ülőhelyet. Tudom, de 9 órát... kérdezte Bill. A leghosszabb várakozás volt, amit életemben átéltem. Az eső esett és mindenkinek volt esőkabátja és esernyője. De mivel én alacsonyabb voltam mindenkinél, úgy tűnt, hogy az eső az esernyőkről mind az én hátamra csurgott, meg a nyakamba. A derekam fájt, a lábam ugyancsak. Szegény Billt sajnáltam. Egy ideig a széles, szilárd korláton ült, de hideg és nedves volt, és otthagyta, hogy kedvetlenül a falhoz támaszkodjék. Bill apjának néhány barátja, katolikusok Warwoodból, hozzánk csatlakoztak. Mindenféléről fecsegtek, különösen sokat az esőről. Most már zúzmara esett, és én nagyon kényelmetlenül és nyomorultul éreztem magam. Délre már olyan nagy volt a tolongás, hogy alig bírtuk elviselni. Majdnem laposra nyomtak minket a bejárati kapun. Mivel elsők voltunk, előnyben lettünk volna, ha nem egy akadály előtt lettünk volna. Nagyon keservesen éreztem magam. Mikor végre megnyíltak az ajtók, a tömeg az előcsarnokba sodort minket. Nem lehetett tétováznunk, sem visszafordulni. A tömeg tolt és lökdösött. A középső emeleten szerettünk volna ülni, de a tömeg valahogyan a jobb erkélyre sodort. Nem volt választás: vagy előre megyünk, vagy eltaposnak. Bill apja és az egyik ismerős megfogták Billt a könyökénél és a szó szoros értelmében felvitték a lépcsőn, hogy megmentsék a lökdöséstől. Fantasztikus volt. A szolgálat néhány perccel hat előtt kezdődött. Azonnal elkezdődött az események sorozata. Nem velünk, hanem körülöttünk. Bill nem tudta levenni a szemét egy kis asszonyról, aki néhány székkel tőlünk jobbra ült, és aki erősen reszketett. Próbáltam elterelni a figyelmét, hogy hallgassa miss Kuhlmant, de valahányszor felnéztem rá, mindig azt a szegény asszonyt nézte, aki oly nagyon szeretett volna uralkodni a remegésén. Mi lehet a baja? – suttogta Bill hangosan. Nagyon hangosan, mert a környékünkön mindenki megfordult és minket néztek. Én féltem ránézni az asszonyra. Akkor miss Kuhlman kikiáltotta, hogy valaki meggyógyult a gerincferdüléséből, és ekkor a kis asszonyka felkelt és lement. Láttad? – suttogta Bill hangosan. Reszketett, és most meggyógyult. Nézd. Ott van, lemegy az emelvényre. Többen Billre néztek inkább, mint az asszonyra. De ő csak ott ült, és a szemei akkorák voltak, mint egy csésze. Pszt! – mondtam Billnek, és próbáltam lecsillapítani. De ő csak nézett rám és hitetlenül rázta a fejét. Nem tudom elhinni – morgott. Az, ami mindennél nagyobb hatást tett rám, egy mondás, egy kijelentés volt, amit miss Kuhlman tett: Úgy tűnt, mintha direkt nekem mondta volna: „Semmi sem lehetetlen Istennél!” Ezzel mentem haza, és velem maradt ezután is: Semmi sem lehetetlen Istennél. Ámen!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése