Akkoriban egy ikerlakásban laktunk Bill nővérével és annak férjével, Audreyval és Sherl Tyrree Warwoodban, West Virginiában. A következő kedden Bill és a sógora elhatározták, hogy újra elmennek Pittsburghba egy másik szolgálatra – ez prédikáló szolgálat volt. Mikor este kilenc órakor hazajöttek, Audrey és én vártuk őket. Nagyon izgatottak voltak, nem tudtak vacsorázni sem. Mindketten jegyzeteket készítettek, és a zsebük tele volt papírdarabokkal. Bill azt mondta: Drágám, ezt láttuk mind ma este. Tudom, ez a válasz a kutatásunkra. Hát ez volt a válasz. Bill és Sherl olyan izgatottak voltak a bibliai tanítás miatt, amit miss Kuhlman mondott a szolgálat alatt. Mindaz olyan új volt számukra, olyan meglepő, hogy mind a ketten egyszerre akartak beszélni. Szóról-szóra elismételték, amit tőle hallottak. Olyan különös volt, mert így még nem hallottuk magyarázni a Bibliát. Ezen az éjszakán sokáig fennmaradtunk és utánanéztünk a Szentírásban annak, amit miss Kuhlman mondott a szolgálata alatt. A szívem kissé gyorsabban vert és Bill felindultabb volt, mint amilyennek valaha is láttam házasságunk ideje alatt. Isten hirtelen nagyon reális lett számunkra, és úgy éreztük, mintha jelen lenne ott a szobában. Egyikünk se tudott aludni, senki se volt álmos. Nem voltunk éhesek, nem voltunk fáradtak. Találtunk valamit, amit egész életünkben kerestünk. Hajnali két óra volt, mikor Audrey és Sherl végül vonakodva eltávozott. Felmásztam a hálószobámba kis duplex lakásunkban a lépcsőn. Bill csak úgy tudott felmenni a lépcsőn, hogy a térdein és könyökén mászott, így hát lent aludt az ebédlőasztalnál összekuporodva. Sokszor töltötte az éjszakát egy széken ülve, párnával az ölében, meghajolva, hogy könnyítsen fájdalmán. Felérve a hálószobámba, térdre hulltam, a nyomorék térdemre, és imádkozni kezdtem. Hirtelen valami elkezdődött ott az ágy szélén. Olyan volt, mintha valamiféle sátor ereszkedett volna le körém, és teljesen betakart volna. Teljesen el voltam zárva a külvilágtól. Úgy éreztem, mintha emelkednék. Abbahagytam az imádkozást, mert az a különös érzésem volt, hogy többé nincs rá szükségem. Nem volt szó többé, hanem emelkedni kezdtem ... fel, valami ismeretlen nagy magasságba. Lassú emelkedés volt, s mintha egy nyitott emelőn lettem volna. Semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy emelkedem. Akkor, mintha valamiféle csúcsra érkeztem volna, a csípőmben különös bizsergést éreztem. Aztán zajt, valami dörzsölés hangját. A csípőim csontjai voltak. Éreztem, hogy mozognak, összedörzsölődnek. Éreztem, hogy mozognak, de tehetetlen voltam ellenőrizni őket, sőt a térdeimen is mozgott az egész testem, úgy himbálózott, mintha egy hatalmas, de nagyon szelíd erő egyensúlyba hozná. Aztán a térdeim – melyek éreztem, hogy visszatoltak a helyes állásba – odadörzsölődött a padlóhoz, míg a csípőmmel egy vonalba került. Úgy éreztem, mintha sérült lennék, féltem megmozdulni. Tudtam, hogy meggyógyultam, de féltem kiejteni egy szót is. Könnyeim kezdtek folyni. Nem csináltam zajt, csak tovább térdeltem és sírtam. Sejtelmem sincs, meddig tartott ez a folyamat. Úgy látszott, mintha nagyon soká, pedig azt hiszem az egész néhány pillanat alatt játszódott le. Aztán végre csontjaim abbahagyták a mozgást és más érzés futott végig az egész testemen. Olyan volt, mintha az ujjamat valami elektromos hüvelybe dugtam volna, és az áram végigszaladt volna rajtam a fejem búbjától a lábam hegyéig. Éreztem, hogy a testem vibrál az áramtól. Aztán az is elenyészett. Éreztem, hogy lassan süllyedek. Éppen úgy értem le, mint ahogy felemelkedtem. Mikor leértem a padlóra, a takaró lassan eltávolodott. Kíváncsian néztem körül. Az ágy átellenében volt egy tükör. Milyen másképp néztem ki! Hangosan megszólaltam: Meggyógyultam! Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése