A következő két év folyamán gyakran emlegette a poklot, amit ő maga kreált magának és nekünk. Mit használ, ha az ember sok pénzt keres és elveszti a családját és a lelkét? – dörmögött egy éjjel. De közben miss Kuhlman irodájába imakérelmeket küldtem, és vártam azt az időt, mikor a Szent Szellem be fog törni az életébe. Aztán 1955-ben egy délután korán hazajött. Egész beteg vagyok tőle – mondta, keresve a szavakat, amivel kifejezhetné magát. Mire gondolsz? – kérdeztem. Arra, hogy beteg vagyok magamtól és attól az élettől, amibe belekerültem. És Carol – mondta, mindkét kezét a vállamra téve – ha velem maradsz, én leszek a legjobb férj és apa ezen a világon. Szemei őszinték voltak, telve könnyekkel, mikor folytatta. El akarom adni a klubot. Igazán nem érdemes mindent elveszteni, ami értékes csak éppen azért, hogy dollárt csináljon az ember. Torkig vagyok a szesszel és mindennel, ami vele jár. Más ember akarok lenni. És George „más” ember lett. Még hosszú utat kellett megtennie, míg egészen átengedte magát Istennek, de már úton volt felé. Egy régi ismerőse megtudta, hogy eladja az üzletét és felajánlotta neki a vezetői állást, összegben nagy veszteség volt és radikálisan át kellett szerveznünk az életmódunkat, de George azt mondta, hogy megérte, hogy tisztán mehet ágyba éjszakánként. A dolog nem ment könnyen. Régi ismerősei be-bejöttek a vendéglőbe, ahol italkeverő volt, és itallal kínálták. Gyere, George – csábították – igyál a pajtásaiddal. De George sohasem hagyta magát. Idővel a régi „pajtások” megértették, hogy őszintén mondja és abbahagyták a csábítást. A gyermekekkel együtt azért imádkoztunk, hogy végre határozzon. Bár ilyen radikális változáson ment át, tudtam, hogy az élete még mindig üres. Megtisztította az életét, de ez még nem volt elég. Nem engedte, hogy Jézus Krisztus belépjen az életébe és teljesen felülvizsgálja azt. Az én reumám rosszabbodott, és én visszaemlékeztem a doktor feleségének tolószékére; tudtam, nemsokára én is olyan leszek. A csuklóimban levő kálciumlerakódások nagyon fájdalmasak voltak, és egyedül forró borogatások és melegítőpárna szereztek enyhülést. 1957. augusztusában volt, áldott nap a mi számunkra ma még inkább, mint ahogy akkor felismertük. Úton voltunk Youngstown felé, mikor George azt kérdezte: Hogy történik tulajdonképpen? Miről beszélsz? Hogyan gyógyulnak meg az emberek? Nem tudom – mondtam. Azt hiszem, Isten kegyelme és szeretete munkálja. Háromnegyed 11-kor érkeztünk meg, s az auditórium már zsúfolva volt. Csak a balkon alatt találtunk állóhelyet, jól hátul. Miss Kuhlman imádkozott a betegekért és hallottuk, hogy azt mondja: Valaki gyógyulást nyert a gerincében. Meg is ismételte. Majd lejött az emelvényről és a középső rész felé mutatott: A Szellem tanúbizonyságot tesz, hogy a gyógyulás a vállak között van. Odafordultam Georgehoz és azt suttogtam: Ó, bár én gyógyulnék meg! Ő megfordult és így szólt: Akkor miért nem kéred ezt az Úrtól? Nem tudtam hinni: George szellemi tanácsot ad nekem! Persze – dadogtam. Mi is az én bajom? Felemeltem a kezemet és csendesen azt mondtam: Uram, én akarom elfogadni ezt a gyógyulást. Behunyt szememmel láttam Isten Szellemét, mint tiszta fehér rudat, mely lassan, magasan a terem felett az emelvénytől a balkon felé vonul. Mi a balkon alatt álltunk és én láttam, amint eltűnik felettünk. Tovább álltam kinyújtott karokkal, készen elfogadni, amit Isten adni akar nekem. Aztán, mikor pontosan felettem volt, hirtelen nagy, túláradó öröm töltött el, ami a szívemet valósággal égette. Kiáltani akartam. Énekelni akartam. Pillanatok alatt azonnal tudatában voltam, hogy meggyógyultam, a gerincem többé nem görbe, és nincs ízületi gyulladásom. Dicsőség Istennek! – folyton ezt ismételgettem. George szorosan átölelt. Történt valami csodálatos veled? – Carol? Az úton hazafelé konstatáltam, hogy be tudom csukni az ujjaimat az öklömbe, amit már évek óta nem tudtam megtenni. A hátam és vállaim nem fájtak. Ez tagadhatatlanul az Úr munkája volt, az Úr erejéből. Két hét múlva újra el tudtunk menni Youngstownba. Mikor miss Kuhlman hívta azokat, akik el akarják fogadni Krisztust, Georgera néztem. Az arca eltorzult a kíntól, ahogy az ellenálló erők küzdöttek a győzelemért Meghajtottam a fejemet imára: Ó, Theoma, add, hogy győzzön! – Mikor felemeltem a fejem, nem volt a helyén. Később megláttam. Ott volt az emelvényen, alázatos bűnbánattal térdelve, elfogadva Krisztust Megváltójának. Ez nem hiábavaló Ígéret volt, nem bújócskázott Istennel, nem volt képmutatás. Egyszerűen átadott mindent Jézus Krisztusnak. George hazajött. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése