Néhány hónap múlva, 1956. szeptemberében, majdnem két évvel az első szimptómák után, erőltette magát, hogy napi nyolc órát dolgozzék, bár a fájdalmai majdnem elviselhetetlenek voltak. Erőltesse magát – mondta az orvos. Ne hagyja abba, mert ha abbahagyja, rosszabbodik az állapota. Erőltetnie kell magát. Én ezt elfogadtam ésminden reggel felkeltettem őt, hogy munkába menjen. Borzasztó rendelkezés volt ez, mert az éjszakai alvás után a merev izmokban elviselhetetlen volt a fájdalom. A feszítés emelkedett. Tudtam, hogy erőltetnem kell őt, mégis úgy éreztem, mintha gonosztevő lennék. Igazán nem bírom tovább – mondta sokszor, de én csupa szeretetből erőszakoltam tovább. A fájdalmai mind nagyobbak lettek, mint ahogy az orvos megjósolta. Gyakran változtatták a gyógyszereit és három különféle cortisont adtak. Naponta folytatódtak az injekciók, vagy ha egyszer elmulasztották, másnap dupla adagot kapott. Már eltelt a három év, amit az orvos megjósolt, és mi hálásak voltunk érte. Évente legalább kétszer kórházba kellett mennie, de minden héttel rosszabbodott az állapota. Időnként az izmai görcsbe húzódtak, és a lábujjai hátrahúzódtak egészen a sarkáig, és néha ebben a helyzetben maradtak, mikor is masszírozni kellett, míg visszatértek rendes helyzetükbe. A nap sugarai vagy a meleg erős fájdalmat okozott, és folyadék halmozódott fel benne. Csupán a hideg fürdőt tudta kiállni és hónapok múltával jégpakolást kellett a lábára tenni, így nyert kissé enyhülést és tudott aludni éjjelenként. Meg kell mondanom, hogy kerek harmincezer dollárt költöttünk orvosi kezelésre. Mikor összeszámoltuk, kiderült, hogy 19 ezer dollárért vettünk gyógyszereket ez alatt a 11 év alatt. Ekkor Naurine elhatározta, hogy felkel. Nem akart rokkant lenni. Inkább lábon akarok meghalni, de nem akarok ágyban fekvő lenni – ismételte makacsul. Csak Isten tudja, mennyire csodáltam küzdelmeit, mert volt, amikor láttam, amint lépcsőn lemenve a veríték átnedvesítette a ruháját. De erőltette a járást. Mindig előtte volt az ágyban fekvő beteg élete, így hát összeszorította a fogait, és tovább küzdött. Még ha ült, akkor is mozgott, karjait, lábait, nyakát és fejét, sőt ujjait és lábujjait is mozgatta. 1965. novemberében, 11 évvel az első roham után utoljára ment kórházba. Lábain és combjain nagy, májszínű foltok jelentek meg. Két-három hüvelyk átmérőjük volt. Az orvosok sokat vizsgálták, végül azt mondták, hogy a baj végső stádiumba érkezett. Már nem volt orvossága, csak várnunk kellett a véget. De a vég egészen más volt, mint amit az orvosok jósoltak. December 15-én egy evangélikus barátunk beszélt Naurine-nak egy új könyvről: "Hiszek a csodákban" (I believe in Miracles). Elhozta, hogy olvassuk el. Együtt olvastuk. A Szellem által való gyógyulás eddig nem volt az én hitem szerint. Tény az, hogy még sohase voltunk életünkben egy "csodaszolgálaton" sem. Igaz, hogy mint hívő baptista, hittem abban, hogy Isten meg tudja gyógyítani az ember testét. De az volt a különbség, hogy sohase hittem abban, hogy Isten ma is megteszi ezt. Ma a doktorok gyógyítanak és kórházak, így gondoltam. Nekünk nem tanították, hogy a Szent Szellemnek van gyógyító szolgálata.
De most hirtelen szembekerültem azzal a lehetőséggel, hogy Isten még mindig tesz csodákat. Szabályos értelemben, napjainkban is, és Ő maga munkálja a gyógyulást. Igaz lehet ez? – csodálkoztunk. Nemsokára megtudtuk. Karácsony után, amelyről mindketten tudtuk, hogy Naurine számára az utolsó lesz, evangélikus barátunk újra eljött.
Miss Kuhlman a Shrine Auditóriumban fog beszélni január 23-án.
Kérte, Naurine jöjjön el vele. Én ágyban fekvő voltam egy komisz influenzával, de elhatároztam, hogy mindkettőnknek el kell mennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése