Hát átkocsiztunk a városon, hogy részt vegyünk a csodaszolgálaton. Magunkkal vittük lutheránus barátunkat és még két másik hölgyet. Figyelmeztettek, hogy korán menjünk, és jó, hogy így is tettünk. A kapukat ezen a vasárnapon 1 óra előtt nem nyitották ki, és mi már fél 11-kor ott voltunk. Akkor már legalább ezren voltak ott az auditórium kapuja előtt. Olyan közel férkőztünk a kapuhoz, amennyire csak lehetett. Lutheránus barátunk, aki ismerte a helyzetet, azt ajánlotta, hogy vigyünk Naurine számára egy tábori széket. Miután leült, mi négyen kis kört formáltunk körülötte, kézen fogva, hogy visszatartsuk a tömeget fájó testének összenyomásától. 1 órakor megnyíltak a kapuk és minket besodort a hatalmas embertömeg. Végül is helyet találtunk a földszinten mintegy félúton az auditórium közepén. Naurinera néztem. Arca sápadt volt a szenvedéstől. Teste remegett, mint máskor, az állandó mozgástól. Állandóan hol keresztbe rakta, hol kiegyenesítette a lábait, mozgatta karjait és ujjait. Hogy vagy? — kérdeztem. Csak mosolygott és intett a fejével. Az igazat megvallva, szkeptikusok voltunk. Mikor az összejövetel folyamatban volt és láttuk, hogy emberek jönnek az emelvényre és elmondták, hogy meggyógyultak különféle betegségekből, kételkedésem még csak fokozódott, míg egy különös dolog történt, amiben nem lehetett kételkedni. Mellettem egy idegen kinézésű nő ült. Csúnyán zihált, mert láthatólag asztmás volt. Korábban megkért, hogy segítsek neki kimenni, ha a zihálása túlságosan erős lenne. Körülbelül a szolgálat felénél a nő hirtelen reszketni kezdett, felállt és a torkához kapott. Azt gondoltam, rohama van és fel akartam állni, hogy segítsek neki, mikor észrevettem, hogy sir. Meggyógyultam – mondta, és rám nézett. Tudok lélegzeni. Többé nem zihálok. Valami történt a mellemben. A hangja mind izgatottabb lett, amint ismételgette: Meggyógyultam, meggyógyultam! Az egyik munkás lesietett az oldalhajón, és a nőt az emelvényre vitte, hogy bizonyságot tegyen. Alig tudtam elhinni, és úgy éreztem, mintha a szemeim csészenagyságúra nőttek volna. Visszahanyatlottam a székemre kábultan, csendben. Mi történik itt? – kérdeztem Naurinet. Láttad ezt? Imádkozni kezdtem: Édes Istenem, ha lehetséges, hogy ma emberek gyógyuljanak meg, kérlek, gyógyítsd meg Naurinet. Érintsd meg a testét és gyógyítsd meg! Bizony, ez elég gyenge imádság volt, de többet nem tudtam kinyögni. De bizony nem történt semmi! Végül az órámra néztem. Majdnem öt óra volt délután. Hat és fél órát voltunk ott. Tudtam, hogy a szolgálat a végéhez közeledik. Azt hiszem, tulajdonképpen semmi se fog történni – mondtam magamban. Éppen akkor miss Kuhlman elhagyta azoknak a sorát, akik előrementek, hogy bizonyságot tegyenek gyógyulásukról és visszament a középső mikrofonhoz. Így szólt: A Szent Szellem jelenléte itt az auditóriumban oly nagy ebben a pillanatban, hogy akárki megkaphatja az Úrtól, amit kér, ha most megérinti és elfogadja azt Tőle. Énekeljetek velem! – mondta, és a kórus és a gyülekezet énekbe kezdett ezekkel a szavakkal és a dallammal: "Megérintett engem!" Megfordultam és Naurienera néztem. Arcát felfelé emelte az ég felé, és mindkét kezét feje fölé emelte, tenyerével felfelé, mintha azt várná, hogy magától Istentől kapjon valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése