Walter és Naurine Bennett a Palos Verdes félszigeten laknak, Los Angelestől délnyugatra. Mindketten mesteri fokon végezték el az egyetemet. Mr. Bennett ingatlanügynök, akinek az irodája Beverly Hillsben van. Mrs. Bennett főasszisztens egy főiskolában Centincla Valleyben, és ugyanott dékán a Szépművészeti Társaságnál. Díjat is nyert. Naurine és én tipikus baptisták voltunk. A városunkban, Paducahban (Kentucky) ha valaki nem volt baptista, nem is számított. Így, mikor elvettem Naurinet, aki a "Unité Brethren"ek közül való volt Sumnerből (Illinois) – ez egy kisváros – megmondtam neki, hogy ő is baptista kell, hogy legyen. Mindenesetre a mennyországba akarsz jutni, ugye? – mondtam neki. 1947-ben költöztünk Kaliforniába, és később mind a ketten beiratkoztunk az egyetemre, hogy elnyerjük a mesteri fokozatot. 12 évig tanítottam az iskolában, mielőtt ingatlanügynökséget vállaltam Los Angelesben. Naurine adminisztrátor volt egy iskolában, ahol 19 évig dolgozott. Mivel mindig aktív egyháztagok voltunk, a helybeli baptista egyházhoz csatlakoztunk. Mindenesetre Naurine gyógyulása óta... de ne vágjunk a dolog elé. Menjünk vissza két nappal 1954. Hálaadási Napja előttre. Korán keltem fel és borotválkoztam a fürdőszobában, mikor hallottam, hogy Naurine felkiált. Azt gondoltam, tréfál, és visszaugrottam a fürdőszobába és tréfásan mondtam valamit az ünnepekről és az öregségről. Aztán láttam, hogy nem tréfált. Arca elfehéredett és a szája eltorzult a nagy fájdalomtól. A derekam – lihegte – valami baj van vele. Próbáltam talpra állítani, de a fájdalomtól felkiáltott és visszaesett az ágyba, képtelen volt felállni. Kinyújtóztattam az ágyban és felhívtam telefonon családunk orvosát. Hozza őt a rendelőmbe – mondta az. 30 perc múlva besegítettem Naurinet a kocsiból az orvos rendelőjébe. Képtelen volt állni a bal lábán, és elviselhetetlen fájdalomról panaszkodott. Az orvos megvizsgálta és fejét rázta. Nem hiszem, hogy szervi baja lenne –mondta. Szakorvoshoz kell vinniük. A Centinela Hospitalba küldtek minket, Inglewoodba. Még pedig azonnal. A röntgen kimutatta, hogy a csípőízület tele van folyadékkal, ami kimozdította a csípőt az üregéből. Az ortopéd orvos Naurint a műtőbe vitte, ahol egy hosszú tűt szúrt be az ízület hátsó részébe, hogy levezesse a folyadékot. Ez sikertelen volt, és megkísérelte előlröl. Ez sem sikerült, a folyadék nem jött le. A következő az volt, hogy a bal lábára nehéz súlyt raktak – és vártunk. Három hétig maradt a súlyban. Mindig, ha elmozdították a súlyt, az erős fájdalom visszatért. Ebben az időben a fájdalom nem volt lokalizálható a derékban, hanem szétterjedt az egész testében. Ezen kívül az orvosok felfedezték, hogy a hasürege alsó részében egy nagy kiterjedésű vizenyő van. Ez feszítette és gyorsan terjedt. Az ortopéd orvos visszahívta a mi orvosunkat és megmondta, hogy nincs sikere ennek a kezelésnek. Talán – mégis szervi baj áll fenn. Váltakozva adtak különféle drogokat és orvosságokat, de nem volt hatásuk. Néhány nappal karácsony előtt megkértem a doktorokat, hogy hazavihessem az ünnepekre. Beleegyeztek. Hazavittem. Nem volt képes járni, és állandóan ágyban volt. Újév után, mikor hazamentem az iskolából, kínok közt találtam. Borzasztó húzó érzésem van. Sírt, mikor megfordult az ágyban. Telefonáltam a doktornak, aki azt mondta, hogy amint lehet, vigyem vissza a kórházba. Ebben az időben magas láza volt és a vérnyomása veszedelmesen magasra szökött, és a fájdalom szétterjedt az egész testében. A doktoroknak egész serege vizsgálta meg, és a lelet szerint általános keményedés állt be a külső bőrén, sőt a testének egész belső részében is. Ugyanaz volt a helyzet a testének epidermiszén is. Tíz nap múlva – mely idő alatt a régi Methodista Hospital-ban volt Los Angelesben – családi orvosunk a rendelőjébe hívott: Walter, minden jel arra mutat, hogy Naurinenak egy ritka betegsége van, amit lupusnak (bőrfarkasnak) hívnak. – Szünetet tartott, mialatt próbáltam megérteni, amit mondott. – Nem tudom biztosan, hogy mondják ezt – mondta, lehajtva a fejét, de tudom, önök mindketten keresztyének és másféle életfelfogásuk van, mint a többieknek, akiket kezelek. – Vontatottan beszélt és a szívem a torkomban dobogott. Nem könnyű erről beszélnem, Walter. A baj gyógyíthatatlan, és ha nem tévedtünk a diagnózisunkban, talán sohase fogja élve elhagyni a kórházat. Megmondta. De én mégse tudtam hinni a fülemnek. Gyógyíthatatlan ... Sohase fogja elhagyni a kórházat... Nem! – törtem ki, és próbáltam felállni, mert a lábam remegett. – Ön téved. A doktor hozzám jött, aki csendben, félelemmel eltelve ültem. Vállamra tette a kezét. Walter, nem valószínű, hogy tévedtünk. Többféle vizsgálatot végeztünk. Talán még kiderül valami más is. De az ön felesége nagyon beteg, és ha az a baj, amire mi gondolunk, nincs az az orvosi tudás, ami segíthetne rajta. Tovább vizsgálták. A combjából mintát vettek, izmot, int, bőrréteget és bőrszövetet. Ezeket megvizsgálták a kutatók, akik jelentést küldtek az eredményről a doktoroknak. Február első hetében az orvos újra behívott a rendelőjébe. Walter, megmondtam önnek, hogy lehet, hogy tévedtünk az első diagnózisban. Most úgy látszik, úgy volt. Pozitíven megállapítottuk, hogy Naurinenak sclerodermája (bőrkérgesedése) van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése